Home / Kiemelt / Visszatekintés: 2012, Megint a spanyolok

Visszatekintés: 2012, Megint a spanyolok

A tikitaka átka, avagy véget ért az Európa-bajnokság

Spanyolország megvédte címét a 2012-es lengyel–ukrán közös rendezésű labdarúgó Európa-bajnokságon, s mivel két évvel ezelőtt a világbajnokságon is nyert, teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy korlátlan hegemóniára tett szert a sportágban.

 

Jó ez nekünk?

 Egy feltétellel igen. Amennyiben ön, kedves olvasó, rokoni, érzelmi vagy bármilyen más alapon spanyol-szurkoló, bizonyára örömmel figyelte az olasz válogatott eltakarítását a kijevi döntőben (4-0), azonban a semleges futballkedvelő alighanem bosszús volt e példátlan dominancia miatt.

Egyet szögezzünk le: Vicente Del Bosque szövetségi kapitány együttese megérdemelten hódított az Európa-bajnokságon, és a fináléban aratott kiütéses sikerében sem volt semmi túlzás. Sőt még több gól is volt a két válogatott között azon a találkozón. És ez a legszörnyűbb, ezért marad sokak szájában rossz szájíz az idei torna után, és ezért lehet kedvezőtlen hatása, üzenete Spanyolország diadalának.

 

Egy döntő ugyanis legyen izgalmas. Élvezetes. Fordulatokkal teli. Egy döntő dőljön el a hajrában vagy a hosszabbításban, esetleg a sokak által okkal gyűlölt büntetőkkel. De könyörgöm, ne a 15. percben!

Azután, hogy a meccs elején gyorsan megszerezték a vezetést a spanyolok, gyakorlatilag el is dőlt minden. Xaviék játszották szokásos játékukat, eltették a labdát, az olaszok nyomoztak és fáradtak, s bármennyire csodálatos játékkal jutottak id el a döntőig, ott már semmit nem tudtak kezdeni, mert a spanyolok nem adták oda nekik a labdát.

És ez a futballstílus, a tikitaka, amit sokan szeretnek ugyan, de immár jóval többen gyűlölnek, a labdarúgás halálát jelenti. Ha már egy döntő, ahol papíron Európa, de talán a világ két legjobb válogatottja csap össze, nem adhat ilyen csekély, mindössze negyedórán át tartó szórakozást a tévénézők millióinak.

 

Természetesen nehéz azokkal vitatkozni, akik a fenti okfejtésre úgy vágnak vissza, hogy „fel kell nőni a spanyolokhoz, el kell tőlük venni a labdát, és gólt lőni nekik”. Igazuk van. A világfutball jelenlegi legnagyobb kihívása, hogy megtalálja a szérumot a tikitaka ellen, mert jól láthatóan két-három lépéssel mindenki más előtt jár Spanyolország. Megjegyzem, van egy ember, egy portugál, aki birtokában van a vakcinának (hogy maradjunk a gyógyszeripari hasonlatnál): ő pedig José Mourinho, aki hosszas kísérletezés után az Interrel és a Real Madriddal képes volt feltartóztatni a Barcelonát, amelynek játékosai a spanyol válogatott stílusát is alapvetően határozzák meg.

Mourinhón kívül azonban ez még nem jött össze másnak, márpedig két év múlva világbajnokságot rendeznek, és mivel életkorukból fakadóan a jelenlegi spanyol válogatott tagjainak többsége bizonyosan ott lesz Brazíliában is, már most felköthetik a gatyájukat az ellenfelek, beleértve a házigazdákat is.

 

És még valami.

A labdarúgás a kiszámíthatatlanságának köszönheti elsöprő népszerűségét. Világszerte azért ez a játék a legkedveltebb, mert minden más sportággal ellentétben a futballpályán tényleg bármi megtörténhet. A kosárlabdában, a 200 méteres férfi vegyesúszásban vagy a lengőtekében soha nem fog győzni a gyengébb fél, ám a fociban mindig benne van a meglepetésfaktor, hogy a kiscsapat legyőzi az erősebbet. A papírforma felborítására meglévő örök lehetőség adja ennek a játéknak a savát-borsát. De ha ezt a faktort hosszabb távon (a Barcelona és a spanyol válogatott évek óta tartó uralma miatt már most is erről van szó) kiölik a futballból, az semmi jóval nem kecsegtet. Sőt kijelenthető: egyenesen rosszat tesz a labdarúgásnak.

Gondoljunk csak abba bele, hogy mi történt a Forma–1-gyel, amikor Michael Schumacher zsinórban nyerte a világbajnoki címeit. Az autósport szerelmeseinek milliói fordultak el a német megtörhetetlen sikerszériája miatt az F1–től. Amikor Schumi végre visszavonult, új erőre kapott a száguldó cirkusz, a benne szereplő többi versenyző fellélegzett, és a szurkolók is visszatértek a lelátókra és a képernyők elé.

 Ez a veszély fenyegeti a futballt is. S bármennyire káprázatos is, ezért szörnyű, és pusztító hatású a spanyol stílus.

De csak azért is kimondom: mindettől függetlenül azért tetszett az Eb, na.

Annál is inkább, mert sok-sok pozitívumot is hozott a kontinenstorna.

 

Egyrészt zömmel jó meccseket játszottak a csapatok. Sok gól született, szám szerint hetvenhat. Láttunk egyéniségeket, (Mario Balotelli) vagy kiöregedőfélben lévő, mégis sokadvirágzását élő klasszist (Andrea Pirlo), és természetesen akadtak felfedezettjei is az Eb-nek (Mats Hummels).

Lengyelország és Ukrajna temérdek kritikát kapott a tornát megelőzően, de végül mind a két ország bebizonyította, hogy rendezési szempontból megfelelt a hatalmas elvárásoknak. Más kérdés, hogy a legtöbb meccsen nem volt telt ház, aminek nem elsősorban a nagy távolságok (ez főleg amúgy is csak Ukrajnára értendő), sokkal inkább a gazdasági válság volt az oka.

 

Négy év múlva egyedüli rendezőként Franciaország rendez Eb-t, immár 24 csapat részvételével. A magyar labdarúgó-válogatott soha ekkora esélyt nem kapott arra, hogy 1986 után ismét kvalifikálja magát egy világeseményre. Sőt talán előbb-utóbb egy régi álom, a rendezés is összejöhet számunkra, hiszen Michel Platini UEFA-elnök komolyan fontolgatja, hogy 2020-ban tizenkét (!) országban játszhatnák az Európa-bajnokság mérkőzéseit.

Egy biztos: új távlatok nyílnak a futball előtt a következő években.

Már csak a spanyoloknak kellene leszokniuk a tikitakáról.

 

 

Tekintse meg

berhaz

A budapesti bérházak a legstrapabíróbbak

Budapest történelmi hangulatú utcái világi szinten híresek, rengetegen jönnek megcsodálni őket. Már túléltek két világháborút ...